|
Az Európai Parlament és a Tanács 97/9/EK irányelve (1997. március 3.) a befektetőkártalanítási rendszerekről AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ TANÁCSA, tekintettel az Európai Közösséget létrehozó szerződésre és különösen annak 57. cikke (2) bekezdésére, tekintettel a Bizottság javaslatára [1], tekintettel a Gazdasági és Szociális Bizottság véleményére [2], tekintettel az Európai Monetáris Intézet véleményére [3], a Szerződés 189b. cikkében [4] megállapított eljárásnak megfelelően, az egyeztetőbizottság által 1996. december 18-án jóváhagyott együttes szövegtervezet figyelembevételével, (1) mivel a Tanács 1993. május 10-én elfogadta az értékpapírok terén a befektetési szolgáltatásokról szóló 93/22/EGK irányelvet [5]; mivel ez az irányelv alapvető eszközként szolgál a befektetési vállalkozások belső piacának megteremtéséhez; (2) mivel a 93/22/EGK tanácsi irányelv megállapítja azokat a prudenciális szabályokat, amelyeket a befektetési vállalkozásoknak mindenkor figyelembe kell venniük, beleértve azokat a szabályokat is, amelyek célja, hogy a befektetők jogait a lehető legmesszebb menőkig védje a pénz és a tulajdonukat képező eszközök tekintetében; (3) mivel azonban semmilyen felügyeleti rendszer nem tud teljes biztonságot nyújtani, különösen csalás esetében; (4) mivel a befektetők védelme és a pénzügyi rendszerbe vetett bizalom megőrzése a belső piac létrehozásának és megfelelő működésének fontos tényezője ezen a téren; mivel ezért elengedhetetlen, hogy minden egyes tagállam rendelkezzen befektetőkártalanítási rendszerrel, amely garantálja a védelem harmonizált minimumszintjét, legalább a kisbefektetők számára, abban az esetben, ha a befektetési vállalkozás nem képes teljesíteni a befektető ügyfelekkel szemben vállalt kötelezettségeit; (5) mivel a kisbefektetők ugyanolyan bizalommal vehetik igénybe a befektetési szolgáltatásokat a Közösségben működő befektetési vállalkozások fióktelepein keresztül vagy a határokon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében, mint a hazai befektetési vállalkozásokét, abban a tudatban, hogy a harmonizált minimális szintű védelem rendelkezésükre áll abban az esetben, ha a befektetési vállalkozás nem képes teljesíteni a befektető ügyfelekkel szemben vállalt kötelezettségeit; (6) mivel a minimális harmonizáció hiányában a fogadó tagállam a befektetők védelme érdekében jogosan megkövetelheti a saját kártalanítási rendszerében való részvételt, ha egy közösségi befektetési vállalkozás, amely egy fióktelepén keresztül vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján a területén működik, a székhelyén vagy nem lépett be befektetőkártalanítási rendszerbe, vagy olyan rendszer tagja, amelynek védelmi mértékét nem tartják megfelelő szintűnek; mivel ez a követelmény sértheti a belső piac működését; (7) mivel bár jelenleg szinte minden tagállamban léteznek befektetőkártalanítási intézkedések, ezek általában nem terjednek ki minden olyan befektetési vállalkozásra, amely rendelkezik a 93/22/EGK irányelvben előírt engedéllyel; (8) mivel ezért minden tagállamnak rendelkeznie kell olyan befektetőkártalanítási rendszerrel vagy rendszerekkel, amelyeknek minden ilyen befektetési vállalkozás tagja lenne; mivel a rendszernek ki kell terjednie a befektetési vállalkozás tulajdonában lévő, a befektetőnek a befektetési műveletekkel kapcsolatos olyan pénzére és eszközeire, amelyek – amennyiben a befektetési vállalkozás képtelen teljesíteni a befektető ügyfelekkel szemben vállalt kötelezettségeit – nem adhatók vissza a befektetőnek; mivel ez egyáltalán nem érinti az egyes tagállamokban alkalmazandó szabályokat és eljárásokat a fizetésképtelenség vagy a befektetési vállalkozások felszámolása esetén meghozandó döntések tekintetében; (9) mivel a befektetési vállalkozás meghatározása magában foglalja a befektetési szolgáltatások nyújtására felhatalmazott hitelintézeteket; mivel e hitelintézeteknek ügyleteik fedezetéül csatlakozniuk kell valamely befektetőkártalanításra létesített rendszerhez; mivel ugyanakkor nem kell, hogy a hitelintézet két különböző rendszernek is tagja legyen, amennyiben egyetlen rendszer is megfelel ennek az irányelvnek és a betétbiztosítási rendszerekről szóló, 1994. május 30-i 94/19/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek [6]; mivel a hitelintézetként működő befektetési vállalkozások esetében azonban esetleg nehéz megkülönböztetni a 94/19/EK irányelvben meghatározott betétet a befektetési ügyletekkel kapcsolatban birtokolt pénzösszegektől; mivel a tagállamoknak lehetőséget kell adni, hogy ilyen igények esetében maguk határozzák meg, hogy melyik irányelvet alkalmazzák; (10) mivel a 94/19/EK irányelv felhatalmazza a tagállamokat, hogy egyes hitelintézeteket felmentsen a betétbiztosítási rendszerhez tartozás kötelezettsége alól, amennyiben a hitelintézet olyan rendszerhez tartozik, amely magát a hitelintézetet is védi, és különösen a fizetőképességét biztosítja; mivel, amennyiben az ilyen rendszerhez tartozó hitelintézet egyben befektetési vállalkozás is, bizonyos körülmények között a tagállamot fel lehet hatalmazni arra, hogy a vállalkozást felmentse a befektetőkártalanítási rendszerhez történő csatlakozás követelménye alól; (11) mivel a harmonizált minimum 20000 ECU befektetőnkénti kártalanítási összegnek elégnek kell lennie a kisbefektetők védelmének biztosításához, amennyiben a befektetési vállalkozás képtelen teljesíteni a befektető ügyfelekkel szemben vállalt kötelezettségeit; mivel ezért ésszerűnek tűnik a harmonizált minimum kártalanítási keretösszeg 20000 ECU-ben történő rögzítése; mivel a 94/19/EK irányelvhez hasonlóan, korlátozott átmeneti intézkedésekre lehet szükség, hogy a kártalanítási rendszerek meg tudjanak felelni a megadott összegnek, ez egyaránt vonatkozik azokra a tagállamokra is, amelyek ezen irányelv elfogadásakor nem rendelkeznek ilyen rendszerrel; (12) mivel a 94/19/EK irányelv ugyanezt az összeget fogadta el; (13) mivel annak érdekében, hogy a befektetőket arra bátorítsák, hogy megfelelő gondossággal járjanak el a befektetési vállalkozás kiválasztásában, ésszerű a tagállamok számára lehetővé tenni, hogy megköveteljék a befektetőktől a veszteségek egy bizonyos hányadának viselését; mivel ugyanakkor a veszteség legalább 90 %-át meg kell téríteni a befektető számára, amennyiben a kifizetett kártalanítás kevesebb, mint a közösségi minimum; (14) mivel egyes tagállamok rendszerei magasabb kártalanítási szintet biztosítanak, mint az ezen irányelvben meghatározott harmonizált minimum védelmi szint; mivel ugyanakkor nem kívánatos, hogy azokban a rendszerekben ilyen értelmű módosítást írjanak elő; (15) mivel a Közösségen belül a harmonizált minimumnál magasabb kártalanítást nyújtó rendszerek fenntartása ugyanazon a területen eltérést okozhat a kártalanításokban, és egyenlőtlen versenyhelyzetet teremt a hazai befektetési vállalkozások és a másik tagállamban működő vállalkozások fióktelepei között; mivel az ilyen hátrányok kiküszöbölése érdekében a fióktelepeket fel kell jogosítani, hogy csatlakozzanak a fogadó ország rendszeréhez azért, hogy így ugyanolyan védelmet garantálhassanak befektetőiknek, mint az alapításuk helye szerinti ország rendszere; mivel helyénvaló, hogy a Bizottság az irányelv alkalmazásáról készített jelentésében jelezze, milyen mértékben éltek a fióktelepek ezzel a lehetőséggel, és e rendelkezések megvalósítása során milyen nehézségekkel találkoztak a fióktelepek és a befektetőkártalanítási rendszerek; mivel nincs kizárva annak lehetősége, hogy a székhely szerinti tagállam rendszere maga nyújtson kiegészítő biztosítást, figyelemmel az e rendszerek által megállapítható feltételekre; (16) mivel piaci zavarokhoz vezethet, ha az egyik tagállamban székhellyel rendelkező befektetési vállalkozásnak a másik tagállamban működő fióktelepe nagyobb befektetési biztosítást ajánl, mint a működés helye szerinti országban engedélyezett befektetési vállalkozások; mivel helytelen volna, ha a kártalanítási rendszerek által nyújtott biztosítás szintje vagy hatóköre a verseny eszközévé válna; mivel ezért legalább a kezdeti időszakban elő kell írni, hogy a székhely szerinti tagállam másik tagállamban található fióktelepén keresztül nem kínálhat magasabb szintű és szélesebb körű kártalanítást a befektetőknek, mint a fogadó tagállam megfelelő rendszere; mivel a piaci zavarokat korai szakaszukban ki kell vizsgálni a szerzett tapasztalat alapján és a pénzügyi szektor fejlődésének figyelembevételével; (17) mivel a tagállamok számára lehetővé kell tenni, hogy a külön felsorolt befektetések vagy befektetők bizonyos kategóriáit kizárják a befektetőkártalanítási rendszerből, amenynyiben az állam úgy véli, hogy nincs szükségük különleges védelemre; (18) mivel egyes tagállamokban a befektetőkártalanítási rendszer szakmai szervezetek felelőssége alatt működik; mivel más tagállamokban ezek a rendszerek törvény által alapítottak és szabályozottak; mivel a helyzetek különbözősége csak a kötelező tagság és a rendszerből való kizárás tekintetében okoz problémát; mivel ezért lépéseket kell tenni, hogy ezeken a területeken korlátozzák a rendszerek hatáskörét; (19) mivel a befektetőt indokolatlan késedelem nélkül kártalanítani kell, amint kárigénye igazolást nyer; mivel a kárigények benyújtásának ésszerű határidejét magának a kártalanítási rendszernek kell rögzítenie; mivel azonban a meghatározott időtartam lejártának ténye nem használható fel a befektető ellen, amennyiben az indokolhatóan nem volt képes a megjelölt időn belül benyújtani kárigényét; (20) mivel a befektetők tájékoztatása a kártalanítási rendelkezésekről a befektetők védelmének alapvető eleme; mivel a 93/22/EGK irányelv 12. cikke előírja a befektetési vállalkozások számára, hogy az ügylet megkötése előtt tájékoztassák befektetőiket a kártalanítási lehetőségekről; mivel ezért ebben az irányelvben meg kell állapítani a befektetni szándékozóknak a befektetési ügyleteikre vonatkozó kártalanítási rendszer tekintetében történő tájékoztatás szabályait; (21) mivel azonban a reklámokban a kártalanítás szintjére és mértékére vonatkozó, szabályozás nélkül használt utalások károsan hathatnak a pénzügyi rendszer stabilitására vagy a befektetők bizalmára; mivel ezért a tagállamoknak szabályozniuk kell ezen utalások korlátozását; (22) mivel ez az irányelv alapvetően minden befektetési vállalkozástól megkívánja, hogy csatlakozzon valamelyik befektetőkártalanítási rendszerhez; mivel a Közösségen kívüli országban székhellyel rendelkező befektetési vállalkozások engedélyezését szabályozó irányelvek, és különösen a 93/22/EGK irányelv lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy maguk döntsék el, engedélyezik-e területükön és milyen feltételekkel az ilyen befektetési vállalkozások fióktelepeinek működését; mivel az ilyen fióktelepek a Szerződés 59. cikkének második bekezdése értelmében a székhelyük szerinti tagállamtól eltérő tagállamban nem élvezik a szolgáltatásnyújtás szabadságát vagy a letelepedés jogát; mivel ennek megfelelően a fióktelepek működését engedélyező tagállamnak határoznia kell arról, hogy hogyan érvényesíti ennek az irányelvnek az alapelveit a 93/22/EGK irányelv 5. cikkének megfelelően és tekintettel a befektetők védelmének és a pénzügyi rendszer integritása megőrzésének szükségességére; mivel elengedhetetlen, hogy az ilyen fióktelepekhez forduló befektetők teljes mértékben tudatában legyenek a rájuk alkalmazandó kártalanítási szabályoknak; (23) mivel nem elengedhetetlenül szükséges, hogy ez az irányelv harmonizálja a befektetőkártalanítási rendszerek finanszírozási módjait, tekintve, hogy egyrészt az ilyen rendszerek finanszírozása elvben magukat a befektetési vállalkozásokat terheli, másrészt a rendszerek pénzügyi teljesítőképességének arányban kell állnia a kötelezettségeivel; mivel ugyanakkor mindez nem veszélyeztetheti az érintett tagállam pénzügyi rendszerének stabilitását; (24) mivel ennek az irányelvnek a megvalósítása nem eredményezheti azt, hogy a tagállam vagy annak illetékes hatósága vállaljon felelősséget a befektetők irányában, amennyiben biztosították, hogy egy vagy több, a befektetők kártalanítását vagy védelmét szolgáló rendszert az ezen irányelvben leírt feltételek szerint bevezettek, és azt hivatalosan elismerték; (25) mivel következésképpen, a befektetési vállalkozások belső piacának létrehozása érdekében a befektetőkártalanítási rendszereket minimális szinten harmonizálni kell, mert az lehetővé teszi, hogy a befektetők nagyobb bizalommal forduljanak megbízásaikkal ezekhez a vállalkozásokhoz, különösen a másik tagállamban működő vállalkozásokhoz, és kizárja a fogadó tagállam által alkalmazott, közösségi szinten nem összehangolt nemzeti befektetővédelmi szabályokból eredő nehézségeket; mivel a kötelező érvényű közösségi irányelv az egyetlen megfelelő eszköz a kívánt cél elérésére a 93/22/EGK irányelvnek megfelelő befektetőkártalanítási rendelkezések általános hiányában; mivel ez az irányelv csak a szükséges harmonizált minimális szintet érinti, mivel lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy kívánságuk szerint szélesebb vagy nagyobb mértékű védelmet követeljenek, és megfelelő mozgásteret hagy számukra a befektetőkártalanítási rendszerek szervezése és finanszírozása tekintetében, ELFOGADTA EZT AZ IRÁNYELVET:
|